Sajnos mivel a második beültetés sem sikerült, így nem tudtam tovább halogatni ezt a műtétet.
Egyrészt féltem a mélyaltatástól, másrészt nem láttam értelmét az egésznek és egyáltalán nem volt kedvem kórházba menni. Még soha nem kellett bent maradnom és egyáltalán nem füllött a fogam hozzá.
A kaális dokink ajánlott egy lapar specialistát, aki szerinte nagyon profi és 100%-osan megbízik benne. Nekem teljesen mindegy volt ki csinálja, mivel sajna nincs saját dokim, aki ilyesmit vállalna, felkerestük a beajánlott orvost.
Már előtte utána néztem az interneten és mit mondjak, nem volt túl szimpatikus, főleg, hogy mindig a fülemben csengett, amit K doki mondott, hogy belekerülhet akár egy hatjegyű összegbe is. (???) Persze tb alapon!
Szóval bejelentkeztem ehhez az új orvoshoz egy konzultációra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Rögtön levett egy cytológiát is és nem hagyta, hogy elmondjam, azt amit szeretnék. Végig olyan érzésem volt, hogy totál hülyének néz, nem csak engem, hanem úgy általában mindenkit, mert ő az Isten.
Másnap be kellett menni a kórházba, hogy keressünk egy olyan napot, amikor beférek a szoros műtéti rendjébe. Nem mellesleg rákérdeztem, hogy mennyi az annyi. Ő azt mondta, hogy 50.000 és 100.000 között szokott kapni, műtéttől és elégedettségtől függően.
Nálam nem volt kérdés, hogy mennyi lesz! A minimum! Ezt is baromi soknak találtam, főleg, hogy adómentesen csússzan a zsebébe az én utolsó fillérig leadózott fizetésemből! Undorító!!!
Volt néhány momentum, amikor Z is azt mondta, hogy nem adunk 20 ezernél többet, de a végén mégis 50 lett, nehogy megszóljon a másik orvosunk előtt!!!
Na lényeg, a lényeg, hogy végül találtunk egy mindkettőnk számára megfelelő időpontot és az előre megvásárolt hashajtóval bevonultunk a kórházba. Reménykedtem benne, hogy nem kell mindkét éjszakát bent töltenem, hanem, ahogy Z-t is, engem is hazaengednek az elsőről.
Hát nem így lett.
Amúgy teljesen kiakadtam, már akkor, amikor betettem a lábam. Annyira elveszettnek éreztem magam és kiszolgáltatottnak, a körülmények meg hát... Nem szépítem, egy lepukkant kórház.
Még szerencse, hogy két kórteremhez, amik 3 ágyasak voltak, tartozott egy fürdő, wc-vel.
Egy és két óra között, három részletben elszürcsöltem a hashajtót, ami 6 óra múlva tényleg kiürített. Nekem nem okozott görcsöket, nem volt semmi durva tünet. Ami nagyon rossz volt, az az, hogy kedden kellett bemenni, de vasárnap este ehettem utoljára.
Z végig ott volt velem, sőt estig pesztrált engem. Szép idő volt, így egész nap a kertben ücsörögtünk és néha sirdogáltam. Lelkileg annyira megtört ez az egész kórházas dolog, egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy nekem itt kell maradnom, akaratom ellenére és nem alhatok a megszokott kis ágyikómban.
Szegény férjem már este felé azt mondta, ha még egyszer sírni fogok, akkor haza visz és kész, nem lesz műtét, de persze nem hagytam magam.
Este 7 körül elment a Kedves és én egyedül maradtam. Nagyon-nagyon rossz érzés volt. Tudtam, hogy lélekben velem van, sőt sokan velem vannak, de akkor is borzasztó volt, ott lenni egyedül, sok idegen ember között.
Akkor este ismerkedtem meg a kis rózsaszín bogyóval, amit azóta is istenítek! :-)
A neve, Xanax.
Minden elismerésem annak, aki kitalálta!
Este és reggel kellett bevennem egy-egy szemet.
Kedd este, bárki hívott sírtam a telefonban, tök mindegy volt mit mondott. Annyira sajnáltam magam és rossz volt ott, hogy nem bírtam visszatartani.
Na de, amikor bevettem a bogyót!!! Utána hívott az anyósom és vele már nevetgéltem! Komolyan frankó kis szer! A munkahelyemre is kellene egy ilyen automata!!! :-)
Az éjszaka elég jól telt, tudtam aludni és kipihentem ébredtem.
Jött a vizit, semmit nem mondtak. Amúgy ez jellemző, ha nem kérdezek nem mondják, hogy mikor vegyem be a gyógyszereket, de mivel megkérdeztem (még jó), mondták, hogy most, mert nem sokára jönnek értem.
Így hát vártam a soromra.
Egyszer csak megérkezett a nővérke, hogy bekösse a kanült. Szegény nagyon megszenvedett velem. Én nem, mert a rózsaszín kis csoda megtette hatását, így tök nyugodtan szemléltem, hogyan szúrkálja szét a karjaimat és hogyan lilulnak el az elkötéstől.
Ötödjére sikerült bekötnie az infúziót, de addigra már ott volt értem a beteghordozó ember. Mivel még nem öltöztem át, így akkor kellett ő elöttük. Nem igazán izgatott, hogy egy nő, meg egy férfi nézi a pucér testemet, csak legyünk túl az egészen.
Mondtam szegény pasinak, hogy majd én átmászom a kerekes ágyra, nem kell felemelnie, mert sérvet kap. De ő csak erőszakoskodott, hogy márpedig én a kezében fogok a másik ágyra kerülni. Így is lett. Sőt többször is át kellett nyalábolnia egyik ágyról a másikra.
Lajos (merthogy így hívták a beteghordozót) áttolt az egy emelettel feljebb lévő műtőbe, de előtte még jól lecseszte a nővérkét, hogy miért tartott ennyi ideig a kanül bekötése, mert nekünk már ott kéne lennünk.
Na ehhez képest még egy csomót kellett várni a műtőszoba előtt, lekötve, fekve, úgy, hogy az ember csak a mennyezeten lévő lámpákat tudja bámulni.
Ekkor lopta be a szívembe magát Lajos. Odajött és megsimogatta az arcom. Amúgy mufurc figura, de velem kedves volt.
Végre eljött az idő és betoltak a műtőbe. A dokim persze még nem volt ott, csak az anesztes meg még egy figura. Hamar beadták az altatót és onnan már csak arra emlékszem, hogy épp Lajos tol be a szobámba és hallom Z hangját és közlöm is vele. :-)
Amint az ágyamba tett Lajos (ki más? :-)), rögtön magamhoz tértem, na nem teljesen, csak annyira, hogy tudjak fájdalomcsillapítót kérni. A hasam fájt.
Elég sokat bóbiskoltam ezután, délután 3 körül kezdtem teljesen magamhoz térni. Szegény férjem addig meghallgatta többször is, hogy Lajos milyen kedves volt velem és a többi...
A szobatársaim említették, hogy ők műtét után hánytak és önkéntelenül is pukiztak.
A hányástól nem féltem, mivel 6-7 éves korom óta nem hánytam. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet, főleg azért, mert egy borsó jött ki az orromon. Pfúúúújjjjj.
Végre magamnál voltam. A torkom fájt egy kicsit és valami jellegzetes rossz ízt éreztem a számban.
Szerintem ettől rókáznak az emberek.
Szerencsére se vuk, se puki nem volt.
Gondoltam egy merészet és felemeltem a takarót! Na akkor borzadtam el először. A takaró tiszta vérpettyes volt. Nézem a hasam, tele van pici sebekkel, plusz a három kötés rajta. Persze senki nem szólt, hogy mi is történt valójában, csak másnap derült ki, amikor már indultunk haza és az utolsó beszélgetésre mentünk a nagyérdemű professzorhoz. Ő mesélte el, hogy nem tudtak áthatolni a hasfalamon ezért van annyi kis seb rajtam a normál 4 darab helyett. Biztos a sok hasizom gyakorlat hatása! :-))
Másodjára akkor lepődtem meg, amikor ébredés közben egyszer csak valami folyni kezdett a lábam közül. Rögtön szóltam a nővérkének és ő odatett valamit. Akkor még elég kába voltam, hogy felfogjam, az egy bazi nagy betét. Végül is szinte semmi se jött ki, csak a kontrasztanyag, amivel feltöltötték a méhem.
Este 6-kor ehettem először. Fúúú, már annyira vártam! Sajtos-párizsis zsömlét kértem és soha nem hittem volna, hogy ilyen jól tud esni. Kb, mintha valami fenséges vacsorát költöttem volna el. Élvezettel nyeldekeltem! :-)
Persze Anyu és Apu is bejöttek hozzám és hoztak kajcsit, meg inni valót, meg az elmaradhatatlan Pöttyös Túró rudit! Nyami.
Természetesen több kajával jöttem haza, mint amivel bementem, de azt hiszem ez így szokott lenni...
Szerda délelőtt haza engedtek.
Minden rendben van odabennt, semmi rendellenesség. A méhem szép tiszta, a petevezetők átjárhatók.
Mondhatnám, hogy én megmondtam... És mondom is!!! :-)
