2010. szeptember, Az első punkció és embrió transzfer

Kíváncsian vártam a stimuláció végét, hogy mennyi petesejtet sikerül "növesztenem" és hány embriónk lesz.

Nagyon pozitívan álltam hozzá ehhez az egész lombik dologhoz. Persze olvastam és hallottam is, hogy elsőre általában nem sikerül, mégis a sikerességi százalék az elsőnél a legnagyobb. Némi anomália, de én hittem a dologban! Tuti biztos voltam benne, hogy most aztán megfogan vagy megfogannak a kisbabáink.

Mindig is lányos anyukának képzeltem magam, de persze eljön az a pont egy nő életében, amikor azt mondja, hogy mindegy milyen nemű lesz az utód, csak egészséges legyen.

Nos nekem volt még egy félelmem, mégpedig az, hogy ikrek lesznek. Egyszerűen nem tudtam elképzelni és fel se merült bennem ez a lehetőség az évek során. Persze, ha az ember lombikozik annak az esélye, hogy több babája szülessen egyszerre, meghatványozódik. Ezért is kértünk vissza "csak" két embriót, ahogy az orvosom is tanácsolta.

A punkciót megelőző nap este már elég feszült voltam, főleg a másnapi altatástól féltem. Még soha életemben nem voltam kórházban, nem altattak és egyáltalán semmit se csináltak velem! Most aztán jól belehúztunk!

A leszívásokat mindig délelőtt bonyolítják le. Éhgyomorra kell menni, vizet se szabad inni.

Felkísértek a műtőbe, ott teljesen le kellett vetkőzni és felvenni egy hátul megkötős hálóinget, plusz egy lábzsákot, magamhoz venni egy lepedőt, amit hol alám tesznek, hol én tekerem a derekam köré, hogy a fenekem ne tudjon kivillanni, bár szerintem senkit se érdekel. Mindenki olyan nemes ügyért érkezik oda, hogy fel se tűnnek ilyen kis apróságok.

Leültettek egy székre és megkértek, hogy várakozzak, amíg szólítanak. Ott már szemügyre-vehettem a lányokat, asszonyokat, akik már túl voltak a műtéten.

Szerencsére megnyugtató látvány volt. Senki nem szenvedett, volt aki még aludt, volt aki épp ébredezett és voltak, akik már kekszet majszoltak és teát ittak. Egyáltalán nem volt ijesztő.

Teljes nyugalommal vártam a soromra.

Egyszer csak megjelent a szőke hajú nővérke és elvitt a műtőbe. Sose voltam még ilyen helyen... Felültettek az ágyra, a lábaimat beletették a lábtartóba és leszíjjazták. Na ez egy kicsit megrémített, de tudtam, hogy a rettegett branül behelyezése még hátra van, így inkább arra koncentráltam.

Aztán hirtelen ott termett az altató orvos, aki szintén egy hölgy volt és nagyon kedves.

Rögtön a bal kezemért nyúlt. Itt már paráztam rendesen, főleg, mert tudtam, hogy még vérvételeken se szeretik a bal kezem, mert nem nagyon találnak benne vénát. Rögtön eszembe jutott, hogy szétszurkálják a karom azzal a baromi vastag izével és mennyire fog fájni.

Persze megkérdeztem a kedvestől, hogy nagyon fájdalmas lesz-e, amikor beszúrja azt a kanült, branült, azóta se tudom melyik a korrekt szó rá. :-)

Azt mondta, hogy annyira se fáj, mint mikor vért vesznek, szóval nem vészes a dolog.

Igaza lett. Tényleg nem fájt és elsőre megtalálta a vénám!

Elkezdett csöpögni az infúzió, még ilyen se volt soha életemben, én meg csak néztem a lehulló cseppecskéket és vártam, hogy mi lesz a következő lépés.

Bámultam a mennyezetet és az órát a falon (vagy nincs is óra? :-) ). Egyszer csak hirtelen elkezdett zsibongani a fejem és közöltem, hogy áhh, szóval ebben van az anyag?! Mire válaszoltak, már majdnem aludtam. Annyit hallottam még, hogy szóltak valakinek, hogy hívhatja az orvosom, majd snitt.

15-20 perc múlva az őrzőben ébredtem, ami az a szoba, ahol várnom kellett a széken, csak van egy elfüggönyözhető része. Nah én ott feküdtem.

A fejem alatt volt párna vagy valami ahhoz hasonló. Kényelmes volt, sőt még álmodtam is és pont olyan pózban ébredtem, ahogy itthon is szoktam, felhúzott lábakkal hanyatt fekve.

Jött a nővérke és közölte, hogy 9 darab sejtem lett. Igazából én többre számítottam, nem tudtam, hogy itt sem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg, pont, mint a szexben! :-)

Megmérték a vérnyomásom, még bóbiskoltam néhány percet vagy tán fél órát, már nem emlékszem és utána átsegítettek egy relax fotelba. Az infúzió még mindig a karomban volt és tényleg nem fájt egyáltalán, ezt soha nem hittem volna, hogy ott egy cső bevezetve az erembe és nem fáj.

Mondtam a nővérkének, hogy nagyon kell pisilnem, szeretnék elmenni a wc-re! Azt válaszolta, hogy na még csak az kéne, hogy ott ájuljak el! Maradjak még egy kicsit a fotelban és később kimehetek!

Mit tehettem mást, ott maradtam és ahogy már láttam én is kekszet rágcsáltam és teát szürcsölgettem, már csak a kandalló hiányzott! :-)

Jó sok idő eltelt, mire végre meglátogathattam a mellékhelyiséget és végre elmehettem felöltözni.

Mindeközben a férjemnek kötelező jelenése volt az egyik szomszéd szobában, hogy saját magán segítve egy kis csészébe juttassa az örökítőanyagát. Mesélte, hogy teljes a higiénia, már attól félt, hogy gumikesztyűben kell elvégeznie az adott műveletet, ami a hely szelleme miatt is nehézkes és a 80-as évekbeli szexlapok sem sokat segítenek. A lényeg, hogy sikerrel járt.

Ezek után még volt egy jelenésünk az orvosunknál, aki elmondta, hogy mit kell csinálni, milyen gyógyszereket kell szedni és, hogy másnap telefonáljak, hogy hány petesejt termékenyült meg.

Emlékszem aznap dolgoztam, 10-kor kellett hívni a biológust. Kíváncsian hívtam, hogy biztos jó híreket fogok hallani és tuti biztos szinte mind megtermékenyült és szépen fejlődik, olyannyira, hogy majd le is tudnak fagyasztani belőlük, így be leszünk biztosítva.

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a biológus nő ilyen alacsony számot fog mondani. Kettő.

Persze örültem ennek a kettőnek is, de jobb lett volna, ha többen vannak. Mivel ilyen kevés embriónk lett, így meg se kísérelték elvinni őket 5 napos balsztocita állapotig, hanem a punkciótól számítva a harmadik napra rendeltek vissza a transzferre.

 Szerencsére az ET (embrió transzfer) már délután van, így nem is kell hozzá éhgyomorra menni.

Időre mentünk, picit várni kellett, majd megint jött a szőke nővérke és felvitt a műtőbe, viszont most Z is jött velem, mert ő is megakarta nézni a gyerekeket a mikroszkóp alatt. Nagyon jó dolog, hogy megmutatják nekünk, így legalább kicsit kézzelfoghatóbb az egész folyamat.

Szokás szerint megint jött a vetkőzés, hátul kötős hálóing, lábzsák, lepedő, várakozás a széken, aztán egyszer csak jött a nővérke és megkérdezte hogy hívják a férjem, mert ő volt az, aki kiment érte és behozta magával. Nekem addigra már fel kellett venni a fejemre a sapkát és az arcomra a maszkot. Láttam, ahogy Z-t is beöltöztetik, persze azzal a különbséggel, hogy neki nem kellett levetkőzni. Én persze mosolyogtam a kis maszkom mögött és örültem, hogy itt lehet velem ő is. Kerestem a tekintetét, de ő csak nem nézett rám, aztán hirtelen igen és én intettem a szememmel, hogy gyere, ülj ide mellém. Rám se hederített, egyszerűen nem ismert fel tetőtől-talpig műtőscuccban, aztán a szemem ismerős lett neki!  :-) Tök jóóó!!!

A műtőbe érve a biológus megkérdezte a nevem, hogy tuti biztos a mi embrióinkat kapjuk vissza. És akkor megnézhettük őket a mikroszkóp alatt! 3 napos babák voltak, úgy néztek ki mint egy csoport buborék. Nagyon bíztunk bennük!

Maga a transzfer nem fájdalmas, még annyira sem, mint egy rákszűrés. Pikk-pakk megvolt és kitoltak az őrző szobába, ahol még fektetnek fél órát. Minden beültetés után kapunk egy ultrahang képet, amin rajta van, hogy hova kerültek az ebrióink. Leginkább a levegőbuborék látszik rajta, mert ilyen pici sejteket nem lehet kimutatni uh készüléken.
Ott pihengetvén földöntúli boldogság szállt meg, hogy végre itt vannak a babák a pocakomban. Mosolyogva nézegettem a képet és küldtem feléjük a pozitív energiákat.

Semmi különleges dolgot nem mondott a doki a beavatkozás után. Éljem az életem, csak ne idegeskedjek. A lelkemre kötötte, hogy ne feküdjek, mert kell a mozgás, hogy a méhnek jó legyen a vérellátása.
Így is tettem, kímélő életmód, semmi munka, csupa pihenés itthon, anyuéknál.

Kaptam Duphastont és Crinone gélt. Ezek mind a progeszteront hivatottak pótolni, kiegészíteni.
Fura egy szerzet ez a hüvelygél. Egy érdekes kis tubusban van, aminek a végén egy nagy téglalap alakú üreg van, amit levegő tölt ki. Ennek a megnyomásával kerül a gél a hüvelybe. A bogyóból meg napi 3x2-t kellett szednem. Az első pár napban nagyon puffadt a hasam, azt hittem, hogy ennek a gyógyszernek a mellékhatása, de később kiderült, hogy inkább enyhe túlstimuról van szó, ami hamar elmúlt, de addig Rennie Deflatine-on éltem. :-)