"Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott." (Honoré de Balzac)







2011. július 28., csütörtök

Az első bejegyzésem

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért kezdtem el írni ezt a blogot. Talán azért, hogy gyorsabban múljanak a várakozás napjai és ne állandóan a hcg értékeken járjon az agyam és azon, hogy vajon most sikerül-e!

Hol is kezdjem...?
A címből biztosan kiderült, hogy itt bizony egy pici babát váró pár történetéről lesz szó. Háát igen!
Mióta is várunk Rád? Pontosan 2008. május vége óta. Az ominózus legény búcsú másnapján határoztuk el, hogy most aztán bele vágunk a baba gyártásba, mai divatos nevén a baba projektbe. Nem szeretem ezt a kifejezést, mert ez nem egy megoldandó feladat, ami, ha kész kipipáljuk és mehetünk tovább.

Az esküvőnk előtt két héttel úgy gondoltuk, hogy most már jöhet a bébi és mi meg is teszünk mindent ez ügyben. Azt hittük, hogy néhány hónappal később már itt fog szuszogni velünk az új jövevény. Sokáig még így is gondoltuk..., aztán úgy döntöttem, hogy menjünk el és vizsgáltassuk ki magunkat.

Így történt, hogy eljutottunk egy nőgyógyászhoz, akit nem is említenék néven egy egyszeri találkozás után. Az első vizsgálatok alapján kiderült, hogy nálam nincs semmi eltérés, jó volt az ultrahang és talán még alap hormonokat is nézetett a doktornő.

Z. következett. Nála már kicsit bonyolultabb volt a dolog. Elsőre kiderült, hogy a spermiumok száma, alakja, mozgása nem a legideálisabb ahhoz, hogy gyerekünk szülessen, majd egy vizuális és manuális vizsgálat során arra is fény derült, hogy here-visszértágulata is van a kedvesnek, ráadásul két oldali, de műthető.
Így került sok 2009. március elején a kétoldali herevisszér műtétre. A megváltó javulást és teljes gyógyulást egy év múlvára ígérte a doktornő.
Ekkor már 2010-et írtunk és havas, latyakos februári nap volt, amikor utoljára betettük a lábunkat a rendelőjébe, ahol nem kevés pénzt húzott le rólunk és nem kevés időt vett el, feleslegesen! Kár volt megbízni benne és hozzá fordulni. Annyi eszünk lehetett volna, hogy megnézetjük más orvossal is Z-t, de most már felesleges ezen keseregni, ez van...
Szóval, amikor egy év után közölte velünk, hogy nemhogy javult volna az eredményünk, hanem egyenesen rosszabbodott és végre kinyögte, hogy itt már csak a lombikprogram marad, akkor döntöttük el véglegesen, hogy soha nem megyünk vissza hozzá, semmiféle kontrollra. Ez így is lett. :-)
Köszönjük Erdei doktornő.... :-(
Még utoljára bepróbálkozott azzal, hogy ajánljon valakit, aki specialista ebben a témában, de rögtön az jutott eszembe, hogy felhívja majd ezt az ismerősét és annak is azonnal a kis dollár jelek fognak lebegni a szeme előtt, ahogy ennek a doktornőnek is. Így hát megköszöntük, felírtuk és az ajtón kilépve el is felejtettük.

Ahogy másoknak sem, hát nekünk sem volt fogalmunk sem, hogy most hogyan tovább, kihez, mihez forduljunk. Az átlag embernek ilyenkor rögtön a Kaáli Intézet jut az eszébe. Nos, mi is átlagosak vagyunk :-) így nekünk is rögtön ez ugrott be. Annyi szerencsénk volt, hogy az egyik kolléganőmről tudtam, hogy lombikkal lettek babái, így történt, hogy az ő volt orvosához akartunk bejelentkezni.

Felhívtam az Intézetet és februárban már az áprilisi időpontokat osztogatták. Gondoltuk sebaj, ennyi várakozás már meg se kottyan nekünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése