Itt vagyok, megvagyok

Sziasztok!

Jó rég "jártam" erre és nagyon-nagyon sok minden történt velem! Sajnos nem bébi ügyben. Nagyon hezitálok, hogy egyáltalán leírjam-e, mert nem idevaló és nem is vagyok büszke rá, szóval egyelőre gondolkodom, mert az ördög nem alszik és ki tudja, hogy kik olvassák a blogom a közeli ismerősök ill. családtagok közül.

Nem is tudom minek írok, amikor tényleg egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezt valaha meg kéne osztani bárkivel is, szóval inkább még tartogatom magamban, alszom rá egyet, kettőt és majd meglátom!

De kedves ismeretlen ismerőseim, örülök, hogy sokatoknál összejött a baba és már Anyukák vagy gyönyörű kismamák vagytok! :D

A lombikot egy éve teljesen felfüggesztettem. Nem jártam orvostól orvosig és ez nagyon jó volt. Nem kellett hasba szúrkálni magam, mindenféle bogyókat szedni és feltenni :)).

Az egyetlen dolog, ami kicsit aggaszt, hogy a ciklusom átlag 26 napra érkezik és 2 napnál nem tart tovább, de előtte-utána barnázok még vagy 2-2 napig. A nőgyogyim elküldött 21. napi progi vérvételre, de még oda se volt kedvem elmenni. Amúgy a múlt hónapban majdnem középidőben nem volt domináns tüszőm. Ez egy kicsit kiakasztott, de könnyeket azért nem hullattam (ezért).

Most úgy gondolom, ha minden marad így, ahogy most van, akkor talán jövő szeptemberben elmegyünk az utolsó támogatott lombikunkra és ennyi volt! Bár titkon reménykedek, hogy változni fog az életem... 

Életjel

Gondoltam írok pár sort, hogy megvagyok, elvagyok, jól vagyok, csak egyszerűen nincs semmi kedvem a gyerektémáról se írni, se olvasni.

Kicsit belefáradtam az elmúlt 3 évbe és most nem akarok az életem ezen részével foglalkozni. Per pillanat teljesen más dolgok kötnek le, olyannyira, hogy már két időpontomat is lemondtam a Hegyre! Úgy érzem, hogy nincs erőm, se kedvem a lombikkal foglalkozni. Abban bízom, hogy hátha mégis mást rendelt nekem a Sors! :) Majd meglátjuk! ;)

Akár én is írhattam volna...

... de nem! Ez egy idézet egy ismeretlentől, de nagyon igaz ránk és a Sorstársainkra!!!

"Van, akivel csak úgy megtörténik. De nem róluk beszélek, akik csapdaként élik meg, amiből mihamarabb szabadulni szeretnének. Sokkal inkább azokról, akiknek ez a házasság természetes hozadéka. Talán nem úgy, mint a filmekben, hogy nászút, és kilenc hónap múlva babakelengye. Nem. De előbb-utóbb valahogy mégis gyűjteni kell pelenkára. De ez nem te vagy. Te csak vársz. Egy évig, kettőig, majd tovább. Előbb még gondolni se mersz arra, ami folyamatosan a fejedben motoszkál: valami baj lehet. Még úgysincs meg az első, a második diploma, a lakás, a külön gyerekszoba, legyintesz. Még nincs veszve semmi.


Aztán nem bírod tovább. Orvosi rendelők izzadt kilincsei járnak a kezedben. Félre a szeméremmel, a vérvétel-félelmekkel. Végére kell járni a dolognak. És egyszer csak tényleg úgy érzed, vége mindennek. A diagnózis: meddőség”. Korábban már hallottál meddőhányóról, meddő vitáról, meddő kísérletről. De saját magaddal kapcsolatban sose használtad volna ezt a szót. Most a gyomorszájadba hatol. Pedig nem is vagy az a minden kis tipegő cipellőtől elérzékenyülő fajta. De lassan kifutsz az időből. Már most koros vagy első gyerekhez. És még hol a többi?



Előbb megrémülsz. Majd megsértődsz, lázadsz, perlekedsz. A legváratlanabb pillanatokban elsírod magad. Az önsajnálatból aztán búskomorságba süppedsz. De az orvosok még biztatnak.

Nosza, akkor rajta. Kiokosodsz. Sok mindent tudsz már a follikulumról, az anovulációs ciklusokról és egyéb titokzatosságokról. Reggel még ki se nyitod a szemed, már szádban a lázmérő, és te, akinek rendesen negyedórába is beletelik, míg magadhoz térsz, most a hajnali derengésben már írogatod ébredési hőmérsékleted. Megjegyzed kacifántos nevét olyan hormonoknak, melyekről azt se tudtad, hogy léteznek, nemhogy benned! S most mégis kétnaponta csapolják meg a vénádat miattuk. Aztán megtanulsz magadnak injekciót adni, hogy ne kelljen naponta kétszer sorban állnod a rendelőben. A házaséleted is megújul: most nem szabad, most tanácsos, most kell. Utána percekig gyertyában állsz, hogy irányítsd a sejtek útját. Férjednek megtiltod, hogy forró vízben fürödjék, szűk farmert hordjon és egész nap autóban üljön, amivel egyébként a kenyereteket keresi. Te magad alkalmazol minden aktuális csodaszert: perui zsázsát, tengeri algát. Már az orrodon jön ki, de sebaj, lenyomod a napi huszonöt deka tehéntúrót, mert a fehérje jót tesz a sejtosztódásnak.

Mindeközben fogadod a jótanácsokat. Melyek közt a legtudósabb így hangzik: ne akard annyira. De minél jobban akarod nem akarni, annál görcsösebben kívánod. Mintha lehetne nem gondolni a fehér elefántra, ami akkora, hogy betölti teljes látótered. Hisz könnyű annak nem gondolni rá, akinek már van, vagy eszébe se jut, hogy legyen. És ha néha megfeledkeznél is róla, biztosan érkezik egy-egy kérdés mikor kitől: a jószándékú friss ismerőstől vagy épp a saját szüleidtől: – Na és a gyerek? – A válasz hangulatfüggő: – Nincs. Még nincs. Dolgozunk rajta. Nincs, és nem is lehet. Na és nálatok? – Akkor jön a további érdeklődés, a bocsánatkérések, sajnálkozások vagy újabb jótanácsok. Esetleg kedélyes ugratások: – Megmutassuk, hogy kell? – És te illedelmesen heherészel.

Időnként megkérdezed magadtól: tulajdonképpen miért is akarod? Mert mindenki másnak van? Mert így lettél kitalálva, és ketyeg a biológiai órád? Mert így család a család? Vagy mert követni szeretnéd a szaporodjatok –és - sokasodjatok parancsát? És nem tudod a választ.

Jobb híján kompenzálsz. S minthogy nem tudod bekapni a legyet, megpróbálod lenyelni a békát. És végül igyekszel elfogadni. Igazán megemészteni talán sose tudod, de együtt élni vele igen. És ki tudja? Talán más gólyamódszert keresel. Elgondolod, milyen nevetséges, hogy „a vér szava” című mítosz kedvéért így kínlódsz, miközben ott a sok elhagyott baba. És eszedbe jut, hogy valaki egyszer azt mondta: „…aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be”.

Rettegtél, hogy sose leszel anya. És igazad volt. Nem leszel, mert már vagy, ha hiszed, ha elfogadod, hogy az anyaság a lelkedben fogan."

Fura

Hogy mi fura? Az, hogy ilyet még soha nem tettem, hogy lemondtam egy időpontot kedvenc doktor bácsimhoz! Szerdán kellett volna mennünk egy konzultációra. Igazából nem is értem, hogy minek, hisz ősznél előbb nem kezdünk neki egy újabb, vagyis a legutolsó lombikunknak!

Az tuti fix, hogy én Fülöphöz nem megyek el, nincs rá se energiám, se türelmem, se kedvem. Ez a legutóbbi a leginkább nincs! Megvan a rakat negatív leletem és érzem is, hogy semmi bajom. Ez van.

Na mármost ezek után nem tudom K doki mi újat tudna mondani vagy tanácsolni nekünk!

Én feladtam.Valahogy megpróbálom elfogadni, hogy nem lehet saját vérszerinti gyerekünk. Pont emiatt is kellett lemondanom a találkozót, mert a férjem aznapra kért időpontot a Gyámhivatalhoz és nem értünk volna oda, ha a Hegyre is elmegyünk. Még mindig kuszaság van a fejemben ezzel kapcsolatban. Egyik nap szeretném, de mostanság legtöbb nap nem. Ezt a projektet (de utálom már ezt a szót) a férjem intézi, úgy ahogy van. A lombikos dolgokat mindig én egyeztettem, most azt mondtam neki, hogy ez az ő reszortja! Nekem ebből a szervezkedésből, időpont kéregetésből is elég volt!

De aminek nagyon örülök mostanság, az az, hogy egyik kedvenc Sorstársamnak sikerült a 12. lombikja! Ez annyira hihetetlen és csodálatos, hogy alig tudom felfogni! Ő a bizonyíték, hogy csodák tényleg léteznek!!! Sajnos én azt vallom, hogy csak másokkal történnek, nem velünk. De nekik tényleg szívből és önzetlenül örülök! Megérdemeltétek Ancsikám! :)))

Semmi extra...

... nincs velünk. Telnek-múlnak a napok, dolgozunk, élünk, szeretünk, pihenünk. Semmi különlegeset nem csinálunk, nem járkálunk orvostól-orvosig és nem agyalunk a gyerektémán. Nem mondom, néha eszünkbe jut, sőt kimondatlanul sokszor, de ritkán beszélünk csak róla. Tök jól elvagyunk így.

Ahogy telik az idő egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem fogok elmenni Fülöp dokihoz. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ismét megcsináltatni azt a rakat bonyolult vizsgálatot, ami már mind negatív lelettel a tarsolyomban vagyis inkább a mappámban van. Tudom már sokszor írtam, de tényleg  ELÉG volt!

Február végén fellátogatunk a Hegyre, kedvenc dokimhoz, de igazából fogalmam sincs, hogy minek és miért! Viszont, ha már ott vagyunk megkérdezem, amin már régóta gondolkodom, hogy lenne-e értelme egy donoros inszemnek. Bár azt hiszem a választ előre borítékolhatom. Na majd meglátjuk!

A kis csibész kutyababa meg nő, növöget! Annyira édes, hogy nem tudok betelni vele. Olyan jó, hogy még ilyen pici, de persze majd az is jó lesz, amikor már ő véd minket és nem mi őt! :)

Imádja a havat, még jó, hogy mostanság volt belőle bőven. Tök cuki, amikor a popóját magasra tartva az első mancsait a földön csúsztatva tolja magát előre, mint a jegesmacik. :)
Ezt a régi cipőt elbuggantotta a teraszról és azóta ezzel játszik. 
Elolvadok ezektől a szemektől! :)))



IMÁDOM!!!                                                                                       





Kutyababa

Márpedig kertesház nincs kutya nélkül!!! Általában, mert ugye Z-vel nekünk sincs.

Anyuéknál nagyon is elkel egy házőrző. Volt olyan év, hogy a kissebbség minden olyan házba és udvarba bement "körülnézni", ahol nem volt kutya.

Szóval Anyuék elkezdtek kutyus után kutatni. Először több fajta is szóba jött, de végül csak a jólbevált kaukázusinál kötöttek ki. Egyik este - ki-ki a maga otthonában - szimultán néztük a neten a hirdetéseket, míg ráakadtunk egy gödöllői kutyacsaládra.

Ma elmentünk Apuval, hogy elhozzunk egy kutyust. Ő nagyon, én kicsit izgultam, hogy milyenek is lesznek a kutyagyerekek a valóságban. Ahogy megpillantottuk őket rögtön el is olvadtunk. 4 szőrgombóc kislány szaladt ki a hóba, szinte egyformák. Már vakartam is a fejem, hogy így hogyan fogunk választani, de erre nem volt szükség. Az egyikük kiválasztott minket. Na persze a legcsibészebb! :) Rögtön odajött hozzám és elkezdte csócsálni a csizmámon lévő pici szőrsávot, aztán a lábamközé feküdt és huncutkodott velem. Jött a ház cicája, vele tettek egy kört és utána a kis szőrcsomó Apu lábához telepedett. Nem is volt kérdés, hogy őt hozzuk el.

A hazafelé vezető út nem volt zökkenő mentes. A régi gazdija csupa jóindulatból még jól megetette, na ezt nem kellett volna. Az autóút során persze visszaköszönt a kutyatáp, sajnos többször is. Szegénykémnek jól felfordulhatott a gyomra, mert utána még vagy két órát pihegett. Persze a megilletődés is közrejátszik a kis szuszókálásába, de Anyu már mesélte, hogy voltak kinnt a teraszon és pipikélt is a kis édes. :)

Luca kutyám

Ez nem egy vicces bejegyzés. Sajnos.

Tegnap, ahogy szoktam, beszélgettem Anyukámmal telefonon. Rossz kedvű volt a hangja. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj. Azt hittem, hogy összekaptak valamin Apuval. Mondta, hogy nem, csak egyszerűen rossz a kedve. Mindenkinek van ilyen napja. Elhittem neki, bár valahol legbelül éreztem, hogy valami nem sitmmel.

Ma mentünk hozzájuk Z-vel. Annak rendje-módja szerint összecsomagoltam a megmaradt húsos kajcsikat, hogy elviszem Lucának. Mindig annyira örül neki, ha viszek neki madárlátta finomságokat. Szinte alig tudok bemenni a kapun, mert olyan kíváncsi, hogy mi az, hogy majd' fellök. :) Persze már ő sem volt fiatal, így mostanság már lassabban jött elém, de mindig jött, ha meglátott vagy meghallotta a kocsi hangját vagy a kulcsok csörgését. Ma ez nem így történt. Akkor már sejtettem... Mondtam is Z-nek, hogy itt valami nem sitmmel. A kertbe vezető kis kapu tárva-nyitva, a kutya helyén szokatlan rend és a kajcsis táljai sehol. Z mindig félt bejönni, így Lucát mindig betereltem a házikójába és ő csak ezután jött be a kapun. Ma, ahogy felmentem a teraszra mondtam neki, hogy jöhet nyugodtan, itt sajnos nem lesz már kitől félni (ezt csak gondolatban tettem hozzá). Azért még reménykedtem, hogy hátha csak a kertben kószál valahol és nem hallotta, hogy jövünk. Elmentem körülnézni, hogy merre van, de sehonnan nem bukkant fel. A "Szia" után az első kérdésem Anyuhoz az volt, hogy "Luca hol van???". Ekkor mondta meg, hogy Luca Szilveszter napján meghalt. Délután még biztos, ami biztos alapon elásott valami finomságot a kertben, hogy "ínségesebb" időkre is maradjon tartalék, de azt ő már sose fogja kiásni.

Néhány órával később az egyik kedvenc helyén örökre elaludt.

Nagyon szomorú vagyok, de tudom, hogy senki sem él örökké. Örülök, hogy szép életet biztosíthattunk neki. Soha nem éhezett, szerettük őt és szerintem ő is szeretett minket. 2001. novemberben született és nagy testű kutya lévén gyönyörű kort élt meg. 2012. december 31-én átköltözött az örök vadászmezőkre.

Hiányzol kiskutyánk!!! :...((

Az első...

... bejegyzés 2013.-ban. :)

Ma nagyjából visszatért minden a megszokott kerékvágásba. Azért nagyjából, mert a férjem még itthon van, csak hétfőn kezd dolgozni. Én reggel végre-végre a konditeremben kezdtem egy jó kis tornával. Annyira hiányzott már!!! Ez a sok össze-vissza kajálás nem múlt el nyomtalanul. Sajnos. Szerintem 2 kg-t bizti felszedtem, de nem is tettem semmit annak érdekében, hogy ez ne így történjen. Sőőőt! Szilveszterkor chipset (amit nem szeretek) zabáltam plusz ropit és édes pezsgőt ittam hozzá! Kirúgtam a hámból, naaaahhh. :) Jah és sajnos észrevettem a hűtőben, hogy Z hozott lágy kekszdarabos krémtúrót, amit ezer meg egy éve nem ettem, így még az is lecsúszott éjfél után... :))))

Fitness órán amúgy sok az új arc. Gondolom az Újévi fogadalom hozta le őket edzeni. Valahogy én is így tértem vissza tavaly ilyenkor és hála az Égnek egy jó kis csapatban találtam magam. Szeretek oda járni, van egy pár igazán normális csaj és az órák is tök jók! Kíváncsi vagyok, hogy a most csatlakozók közül hányan maradnak egy hónapnál tovább!? :D

És íme egy kép, amiről beszélek: