Lovely Zakopane

Na visszatértünk Lengyelországból. Ismét nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, bár az apropó más volt, mint 2 hónappal ezelőtt.

Most azért mentünk, mert a sógornőmék beakarják indítani a babakocsi businessüket és ezen okból kifolyólag felkeressenek 2 gyártót. Először úgy volt, hogy csak 3 napra megyünk, de mivel nincsenek autópályák a közlekedés elég lassú. Végül abban maradtunk, hogy 4 napot töltünk kinnt, 2 éjszakát Krakkóban és 1-et Zakopanéban.

Kicsit tartottam az úttól, mert a kis uncsihúgom is jött velünk, de nagyon jól viselkedett. Szinte az egész utat végig aludta. Persze a megszokott időben meg kellett állni enni és mozogni egy kicsit.

Babáztam sokat és tologathattam a babakocsiban. Szóval most egy kicsit kielégültem, már (babakocsi)fétisileg. :))

Már nyáron elképzeltem, hogy tologatom őt a kis kocsijában Zakopane főutcáján... Álmaimban mondjuk nem esett az eső és nem fújt a szél, de így is jó volt. Olyan cuki baba. Sokat mosolyog és gügyörészik az ő saját kis babanyelvén és még mindig irtóra hasonlít a féjremre.

Zakopane megint rabul ejtett. Egyszerűen imádom azt a várost. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de nagyon bejön. Hangulatos a főutca, a fából épített házak, jó kaják vannak, hegyek, mezők, erdők stb. Még az se tudta elvenni a kedvem tőle, hogy sok helyen bunkó a kiszolgáló személyzet.

Végre tudtam venni juhsajtot is, rögtön kettőt is. Ma azt reggeliztem, háááát Issssteni finom!

A szállás ahol laktunk szuper volt. Ennél már csak az volt szuperebb, amikor hajnalban felébredtem, kinéztem az ablakon és fehér volt a táj. :)))

Másnap reggel a hóesésben elmentünk sétálni és reggelizni egy cukrászdába. Jajjjjj annyira jól éreztem magam, haza se akartam jönni. A férjem is elfelejtette a céges ügyes-bajos dolgokat, szóval jó volt kicsit kikapcsolódni.

Hazafelé egyre rosszabb lett az idő. Itthon már szitált az eső. Álmomban sem gondoltam volna, hogy másnap reggel, amikor felébredek gyönyörű hóesésre nyitom ki a szemem. Imádtam! :)

Egy kis visszaemlékezés

Haza jöttek a sógornőmék a kis unokahúgommal. Nem is értem (illetve igen), hogy lehettem annyira irígy és egy pirinyót bunkó is, amikor Z tesója bejelentette, hogy babát vár! Szerencsére Skypon, így legalább az arcomat nem láthatta.

Az elsőnél gázosabb volt a helyzet, mert nekünk épp akkor derült ki, hogy nem sikerült a lombik. Na akkor csak annyi jött ki belőlem, hogy "Gratulálok" és mentem tovább teregetni. Az a bébi elment, de rá egy-két hónappal megint jött a hír, hogy kisbaba lakik a pocakban. Ezt már sokkal jobban viseltem. Ő lett az én legfiatalabb unokahúgom M.

A saját nyomoromon át is jó volt látni, ahogy gömölyödik a pocak és kicsit terhesnős témákról beszélgetni, abszolút kívülállóként (sajnos). Aztán, amikor eljött a császár ideje (farfekvéses volt a kislány), a pontos ideje, órára, percre, akkor azért legördült néhány könnycsepp az arcomon. Eszembe jutott, hogy vajon abban az órában hány új élet születik, hány nő ad életet a kisbabájának, miközben én a gyönyörű hóesésben éppen ablakot pucolok! Kinek mi jutott... Biztos egy szar ember vagyok illetve vagyunk a párommal, hogy nekünk nem ad az Ég, Isten vagy Valaki egy kisbabát. Vajon mit vétettünk, hogy ezt érdemeljük?!

Aztán vannak napok, amikor azon elmélkedem, lehet, hogy jobb is így, hogy nem szültem egy új embert erre a "csodálatos" világra. Milyen jövője lenne, amikor manapság az emberek szinte egyik napról a másikra élnek. Tudom, hogy hülyeség ilyeneken agyalni és szerintem nem is gondolom én 100%-ig komolyan, de tény, hogy eszembe jut ez is.

Néha úgy érzem, hogy ha már ezt dobta a gép, akkor így is jól elvagyunk. Nincsenek kötöttségek (mármint gyerekügyileg), alhatunk éjszaka, nem kell folyamatosan aggódni valakiért, aki, ha csak beveri a buksiját a szívünk szakad meg, oda megyünk, ahova akarunk és még sorolhatnám.

Mégis a szívemben nagyon is vágyom egy babára és az sem érdekel, ha egy hétig nem alszom! Viszont megrémít a felelősség, ami vele jár! Csupa-csupa ambivalens érzés! Úgy érzem kezdek meggárgyulni, de tudom, hogy ti Sorstársak is ugyanígy érzetek!

Arany

ami nem fénylik, nem is rúd, hanem ér! Történt ugyanis, hogy szerdán találkoztam azzal a kedves lánnyal, akit a Kaáliban ismertem meg most szeptemberben. Neki ez volt az első lombikja, nekem ugyebár a sokadik. Egymás mellé ültünk le punkció előtt és szóba elegyedtünk. Kérdezgetett, hogy mit, hogy, miért és én készséggel válaszoltam neki. Nagyon jól eldumcsiztunk, olyannyira, hogy az ET-nél már egymás mellé kértük magunkat. Jó buli volt! Emike véletlenül megfeledkezett rólunk és nem fél, hanem egy órát pihegtünk, nagy röhögések közepette! :))

Na szóval szerdára megbeszéltünk egy talit és kiültünk egy kávézó teraszára. Persze jól bebugyoláltuk magunkat a puhi takarókkal, de du. 5 után már nagyon rázott a hideg. Haza indulván, a kocsihoz sétálva már éreztem, hogy altest tájékon valami nincs rendben. Mire hazaértem, már brutálisan kidudorodott az aranyerem. Nekem ennyire sose volt még gáz. Azóta szenvedek vele. A férjem mondta, hogy van egy kenőcsünk, aminek a végén lévő kis csövet be kell dugni oda, ahonnan általában (néhány eset kivételével :) ) csak kifele jönnek a dolgok. Mondtam, azt soha! Kolléganőm a kúppal nyaggat, mondom nincs az az Isten! Gyerekkoromban kaptam én annyi kúpot, hogy az egy életre elég volt! Ma egész nap úgy mentem, mint, akit jól seggbeizéltek. Hazaérvén rávettem magam a krémes-csövecskés dologra, viszont a dudor miatt nem mertem nagyon lokalizálni a helyet, így ciki, nem ciki, megkértem a férjemet, hogy segítsen betalálni. Tök gáz vagyok!!! Nem is volt vészes a dolog. Most várom a Messiást, hogy holnapra sokkal jobb legyen!

Tegnap amúgy elmentem nőgyógyászhoz. Már legalább két-három hete nem volt senki idegen a lábaim között, kezdtek elvonási tüneteim lenni!  :)))) Áááááá csak vicc!

Muszáj volt elmennem, mert áprilisban volt egy éve, hogy rákszűrést csináltattam. Ahhoz a dokihoz mentem (persze magánba), akit anno a laparnál néztem ki magamnak. Ott a kórházban is nagyon kedves és mosolygós volt, hát itt a rendelőjében meg aztán... Egy tünemény! Imádom! Most ő is felsorakozott a sztárdoki mögé! :)

Biztos, ami ziher alapon felírt nekünk D vitamint, hogy én is és a férjem is szedje. Rajtam nem múlik, szedem.

Közben Anyukám meg az új Béres cseppet szedeti velünk, sőt meg is ígértette, hogy nem a szekrénybe fogom tenni, hanem szépen adagoljuk magunknak! Hát jó, legyen. Bár ettől még nem hiszek jobban a spontánkodásban.

Évforduló és szülinap

Valahogy mostanság nem telnek igazán jól az ünnepek!

Pont ET+14-en volt a párkapcsolatunk kezdetének 7. évfordulója! Akkor derült ki véglegesen, hogy hiába a pozitív teszt, ez biza még mindig nem sikerült!

Ma van a szülinapom, amit déltől egyedül töltök, mert a férjem dolgozik (aminek persze örülünk, de akkor is!) Szóval itt ülök egyedül... Na majd holnap bepótoljuk! Anyu és Apu jönnek át hozzánk! Csinálok töki-pompost a süti meg már a hűtőben van! :)

Amúgy egész jól vagyok! Örülök az apróságoknak is, mint például, hogy ma tök jó idő volt, sütött a Nap. Akkor annak is, hogy a főnöknőmmel egész jóban vagyunk, pedig voltak surlódásaink. Azt hiszem elég egyformák vagyunk és ez lehetett a probléma, ami most már egy ideje pont a visszájára forult és nagyon segítőkész és megértő. Amikor meséltem neki az elmúlt két-három hét eseményeit, történéseit tök jó fej volt. Amikor nevettem ő is nevetett, amikor majdnem bőgtem, akkor ő is! A maga módján próbált vígasztalni és ez nagy szó!

A munkahelyemen is egész jól elvoltam. Sokat nevettünk a kollégáimmal és a munkába sem kellett megszakadni. Szóval jól telt az első két napom!

Megnyugodva

Egyik nap volt egy jó beszélgetésünk a férjemmel. Olyan aranyos volt, elmesélte, hogy a neten utána nézett az örökbefogadásnak.

Pont előző nap én is olvasgattam kicsit...

Tudja, hogy én nem igazán szeretném ezt az utat járni, de csodálkozott, hogy én is próbáltam megbarátkozni a gondolattal! Végül azt mondta, hogy azzal, hogy elindítjuk az egész procedúrát, az még nem jelent semmit. Akár a végén is lehet nemet mondani, senki nem kötelez semmire. És ezzel engem annyira, de annyira megnyugtatott. Délelőtt még sokat sírtam, ha eszembe jutott a nyomorom. Délután az eszmecsere után meg, mintha kicseréltek volna! Nagyon-nagyon köszönöm neked Kicsim! :)

Végül nem mondtunk se á-t, se b-t, de mégis nagyon jó érzés, hogy ugyanarra gondolunk és értjük egymást.

Ahogy már sokan előttem leírták, megnyugtat a tudat, hogy így vagy úgy, de lesz gyerekünk és ez nagyon jó! :))

November végén megyünk K dokihoz egy konzultációra, hogy hogyan tovább, addig meg arra gondoltam, hogy megcsináltatom a glutén, tejcukor, lisztérzékenységi tesztet és a helicobacter vizsgálatot, plusz megnézetem a D vitamin szintemet. Bár kezdem azt hinni, hogy szőrszálhasogatás ez az egész!

Kész csoda, hogy az emberek képesek még természetes úton szaporodni!

Szóval vannak még ötleteim, remélem K dokinak is lesznek!!! Az ő szavaival élve: "Összedugjuk a fejünket!".

Bízom benne, hogy jövőre a kapufából gól lesz! :)