2011. május, Lapar és hystero

Sajnos mivel a második beültetés sem sikerült, így nem tudtam tovább halogatni ezt a műtétet.

Egyrészt féltem a mélyaltatástól, másrészt nem láttam értelmét az egésznek és egyáltalán nem volt kedvem kórházba menni. Még soha nem kellett bent maradnom és egyáltalán nem füllött a fogam hozzá.

A kaális dokink ajánlott egy lapar specialistát, aki szerinte nagyon profi és 100%-osan megbízik benne. Nekem teljesen mindegy volt ki csinálja, mivel sajna nincs saját dokim, aki ilyesmit vállalna, felkerestük a beajánlott orvost.

Már előtte utána néztem az interneten és mit mondjak, nem volt túl szimpatikus, főleg, hogy mindig a fülemben csengett, amit K doki mondott, hogy belekerülhet akár egy hatjegyű összegbe is. (???) Persze tb alapon!

Szóval bejelentkeztem ehhez az új orvoshoz egy konzultációra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Rögtön levett egy  cytológiát is és nem hagyta, hogy elmondjam, azt amit szeretnék. Végig olyan érzésem volt, hogy totál hülyének néz, nem csak engem, hanem úgy általában mindenkit, mert ő az Isten.

Másnap be kellett menni a kórházba, hogy keressünk egy olyan napot, amikor beférek a szoros műtéti rendjébe. Nem mellesleg rákérdeztem, hogy mennyi az annyi. Ő azt mondta, hogy 50.000 és 100.000 között szokott kapni, műtéttől és elégedettségtől függően.

Nálam nem volt kérdés, hogy mennyi lesz! A minimum! Ezt is baromi soknak találtam, főleg, hogy adómentesen csússzan a zsebébe az én utolsó fillérig leadózott fizetésemből! Undorító!!!

Volt néhány momentum, amikor Z is azt mondta, hogy nem adunk 20 ezernél többet, de a végén mégis 50 lett, nehogy megszóljon a másik orvosunk előtt!!!

Na lényeg, a lényeg, hogy végül találtunk egy mindkettőnk számára megfelelő időpontot és az előre megvásárolt hashajtóval bevonultunk a kórházba. Reménykedtem benne, hogy nem kell mindkét éjszakát bent töltenem, hanem, ahogy Z-t is, engem is hazaengednek az elsőről.

Hát nem így lett.

Amúgy teljesen kiakadtam, már akkor, amikor betettem a lábam. Annyira elveszettnek éreztem magam és kiszolgáltatottnak, a körülmények meg hát... Nem szépítem, egy lepukkant kórház.

Még szerencse, hogy két kórteremhez, amik 3 ágyasak voltak, tartozott egy fürdő, wc-vel.

Egy és két óra között, három részletben elszürcsöltem a hashajtót, ami 6 óra múlva tényleg kiürített. Nekem nem okozott görcsöket, nem volt semmi durva tünet. Ami nagyon rossz volt, az az, hogy kedden kellett bemenni, de vasárnap este ehettem utoljára.

Z végig ott volt velem, sőt estig pesztrált engem. Szép idő volt, így egész nap a kertben ücsörögtünk és néha sirdogáltam. Lelkileg annyira megtört ez az egész kórházas dolog, egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy nekem itt kell maradnom, akaratom ellenére és nem alhatok a megszokott kis ágyikómban.

Szegény férjem már este felé azt mondta, ha még egyszer sírni fogok, akkor haza visz és kész, nem lesz műtét, de persze nem hagytam magam.

Este 7 körül elment a Kedves és én egyedül maradtam. Nagyon-nagyon rossz érzés volt. Tudtam, hogy lélekben velem van, sőt sokan velem vannak, de akkor is borzasztó volt, ott lenni egyedül, sok idegen ember között.

Akkor este ismerkedtem meg a kis rózsaszín bogyóval, amit azóta is istenítek! :-)

A neve, Xanax.

Minden elismerésem annak, aki kitalálta!

Este és reggel kellett bevennem egy-egy szemet.

Kedd este, bárki hívott sírtam a telefonban, tök mindegy volt mit mondott. Annyira sajnáltam magam és rossz volt ott, hogy nem bírtam visszatartani.

Na de, amikor bevettem a bogyót!!! Utána hívott az anyósom és vele már nevetgéltem! Komolyan frankó kis szer! A munkahelyemre is kellene egy ilyen automata!!! :-)

Az éjszaka elég jól telt, tudtam aludni és kipihentem ébredtem.

Jött a vizit, semmit nem mondtak. Amúgy ez jellemző, ha nem kérdezek nem mondják, hogy mikor vegyem be a gyógyszereket, de mivel megkérdeztem (még jó), mondták, hogy most, mert nem sokára jönnek értem.

Így hát vártam a soromra.

Egyszer csak megérkezett a nővérke, hogy bekösse a kanült. Szegény nagyon megszenvedett velem. Én nem, mert a rózsaszín kis csoda megtette hatását, így tök nyugodtan szemléltem, hogyan szúrkálja szét a karjaimat és hogyan lilulnak el az elkötéstől.

Ötödjére sikerült bekötnie az infúziót, de addigra már ott volt értem a beteghordozó ember. Mivel még nem öltöztem át, így akkor kellett ő elöttük. Nem igazán izgatott, hogy egy nő, meg egy férfi nézi a pucér testemet, csak legyünk túl az egészen.

Mondtam szegény pasinak, hogy majd én átmászom a kerekes ágyra, nem kell felemelnie, mert sérvet kap. De ő csak erőszakoskodott, hogy márpedig én a kezében fogok a másik ágyra kerülni. Így is lett. Sőt többször is át kellett nyalábolnia egyik ágyról a másikra.

Lajos (merthogy így hívták a beteghordozót) áttolt az egy emelettel feljebb lévő műtőbe, de előtte még jól lecseszte a nővérkét, hogy miért tartott ennyi ideig a kanül bekötése, mert nekünk már ott kéne lennünk.

Na ehhez képest még egy csomót kellett várni a műtőszoba előtt, lekötve, fekve, úgy, hogy az ember csak a mennyezeten lévő lámpákat tudja bámulni.

Ekkor lopta be a szívembe magát Lajos. Odajött és megsimogatta az arcom. Amúgy mufurc figura, de velem kedves volt.

Végre eljött az idő és betoltak a műtőbe. A dokim persze még nem volt ott, csak az anesztes meg még egy figura. Hamar beadták az altatót és onnan már csak arra emlékszem, hogy épp Lajos tol be a szobámba és hallom Z hangját és közlöm is vele. :-)

Amint az ágyamba tett Lajos (ki más? :-)), rögtön magamhoz tértem, na nem teljesen, csak annyira, hogy tudjak fájdalomcsillapítót kérni. A hasam fájt.

Elég sokat bóbiskoltam ezután, délután 3 körül kezdtem teljesen magamhoz térni. Szegény férjem addig meghallgatta többször is, hogy Lajos milyen kedves volt velem és a többi...

A szobatársaim említették, hogy ők műtét után hánytak és önkéntelenül is pukiztak.

A hányástól nem féltem, mivel 6-7 éves korom óta nem hánytam. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet, főleg azért, mert egy borsó jött ki az orromon. Pfúúúújjjjj.

Végre magamnál voltam. A torkom fájt egy kicsit és valami jellegzetes rossz ízt éreztem a számban.

Szerintem ettől rókáznak az emberek.

Szerencsére se vuk, se puki nem volt.

Gondoltam egy merészet és felemeltem a takarót! Na akkor borzadtam el először. A takaró tiszta vérpettyes volt. Nézem a hasam, tele van pici sebekkel, plusz a három kötés rajta. Persze senki nem szólt, hogy mi is történt valójában, csak másnap derült ki, amikor már indultunk haza és az utolsó beszélgetésre mentünk a nagyérdemű professzorhoz. Ő mesélte el, hogy nem tudtak áthatolni a hasfalamon ezért van annyi kis seb rajtam a normál 4 darab helyett. Biztos a sok hasizom gyakorlat hatása! :-))

Másodjára akkor lepődtem meg, amikor ébredés közben egyszer csak valami folyni kezdett a lábam közül. Rögtön szóltam a nővérkének és ő odatett valamit. Akkor még elég kába voltam, hogy felfogjam, az egy bazi nagy betét. Végül is szinte semmi se jött ki, csak a kontrasztanyag, amivel feltöltötték a méhem.

Este 6-kor ehettem először. Fúúú, már annyira vártam! Sajtos-párizsis zsömlét kértem és soha nem hittem volna, hogy ilyen jól tud esni. Kb, mintha valami fenséges vacsorát költöttem volna el. Élvezettel nyeldekeltem! :-)

Persze Anyu és Apu is bejöttek hozzám és hoztak kajcsit, meg inni valót, meg az elmaradhatatlan Pöttyös Túró rudit! Nyami.

Természetesen több kajával jöttem haza, mint amivel bementem, de azt hiszem ez így szokott lenni...

Szerda délelőtt haza engedtek.

Minden rendben van odabennt, semmi rendellenesség. A méhem szép tiszta, a petevezetők átjárhatók.

Mondhatnám, hogy én megmondtam... És mondom is!!! :-)

2011. március-április, Második lombik

Amikor végre eljött a március ismét gőzerővel vetettük bele magunkat a stimulációba és az újabb esélybe.

A stimu ugyanúgy zajlott, mint az elsőnél, ugyanazokat a szurikat kaptam, kiegészítve egy Clexane nevezetű vérhigítóval. Erre igazából semmi szükségem nem volt, mivel a leleteim szuperek lettek, csak K doki úgy gondolta, hogy hátha ezzel nagyobb lesz az esély a megtapadásra.

Elhatároztam, hogy én nem fogok az ügyeletre mászkálni és minden áldott nap elmagyarázni, hogy milyen injekciókat és miért kapok. Eldöntöttem, hogy én fogom magamnak beadni, mivel Z hajthatatlannak bizonyult e témában.

Az első szuri előtt nem is tudom hányszor néztem meg a "szakszerű" beadást a youtube-on. Milyen jó, hogy vannak ilyen oldalak. Az ember nem is gondolná, hogy mi minden fennt van rajta. :-)

Szóval az első... A vérnyomásom 200 körül lehetett, a pulzusom 100 felett... :-) és ráadásul még Z se volt itthon.

Fertőtlenítő híjján, gondoltam egy merészet és mivel tiszta szesz nem volt itthon, ezért jó kis házi pálesszel kentem le a hasam. Nem mondom volt egy szaga, de ilyen esetben kit érdekel. Sokkal jobban izgatott, hogy hogyan fogom beadni magamnak a szurit.

Ültem a kanapén kezemben a fecskendő, amibe már felszívtam a megadott mennyiséget a Suprefact ampullából és a szívem ezerrel kalimpált. Innen már nem volt visszaút és különben is, én annyira elhatároztam, hogy most nem kérek senkitől segítséget, hogy vettem egy nagy levegőt, a körmeimet a hasamba mélyesztettem (hogy az  fájjon jobban, mint a szúrás) és beszúrtam a tűt, majd lassan benyomtam az anyagot.

Huhhhhh, nem volt sima ügy, de MEGCSINÁLTAM! Nagyon büszke voltam magamra!!!

Voltak napok, amikor napi három szurit kellett beadni és a stimu végeztével se szabadultam a tűktől, mert a Clexane-t  a terhesség 12. hetéig kellett volna szúrni.

Ebből kedves olvasó rögtön rájöhettél, hogy sajnos ez a lombik se hozta meg a sikert, pedig mindent megtettem érte.

Megint itthon voltam, pihentem, de nagyon lassan vánszorgott az idő.

A stimuláció megint 9 darab petesejtet eredményezett, csak azzal a különbséggel, hogy most 6-an termékenyültek meg. Repestem az örömtől!

Mivel két embriót kértünk vissza, így maradt négy darab, akiket lefagyasztottak. Tök jóóóóó! :-)

Olvastam a neten, hogy az ovulációs tesztek jóstesztként is működnek, mert az LH hormon szerkezete hasonló a HCG-hez.

Nosza rajta, elmentem és vettem. Azt tanácsolták, hogy két naponta nézzük, mert úgy jobban látszik, hogy erősödik a második csík vagy sem.

Hát én 3 egymást követő napon néztem és már elsőre is alig látszott és egyáltalán nem mutatott hajlandóságot arra, hogy sötétebb legyen. Ezek után sajnos biztos voltam benne, hogy ez a projekt is kudarcba fulladt.

Mivel megfogadtam, hogy vérvételre fogok menni, így a 12. napon reggel megcsináltam a terhességi tesztet, ami totál nega lett. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy egy vérvétel nem árthat és felmentünk a hegyre.

Sajna az orvosunk megerősítette a teszt eredményét.

Paff lettem.

Amúgy is ez a lombik valahogy sokkal jobban megviselt, mint az első. Volt egy enyhe túlstimum, a hasam felvizesedett és fájt, így napi 4 liter vizet kellett innom. Szerencsére megúsztam a további következményeket.

A beülti utáni második héten már azon is elbőgtem magam, ha egy mentőautó jött szembe velünk. Tiszta gáz...

Szóval a rövid orvosi konzi után kiakadtam. Persze nem sírtam és nem kiabáltam, csak belülről őrlődtem, ami egy idő után sajnos kijött belőlem.

A munkahelyemen megint rosszul lettem, pont úgy, mint egy évvel ezelőtt. Most viszont már nem ijedtem meg, hogy sztrókot kaptam, mert tudtam, hogy ez a stressztől van. Az üzemorvos meg csak bíztatott, hogy sírjak (na ezt nem kellett volna mondania..., mert már záporoztak is a könnyeim) és még a nyugiszobát (?) is felajánlotta. Nem is tudtam, hogy van ilyen. Persze nem vettem igénybe, visszamentem dolgozni, ahol megkerestem O-ka nevű kolléganőmet és elkezdtem zokogni neki, aztán másoknak is, akik épp szembe jöttek. Ma már viccesnek találom, de akkor nem volt az.

Sokáig tartott mire lenyugodtam, de az vígasztalt, hogy a fagyibabáink várnak ránk a mélyhűtőben és nem kell várnunk jövő márciusig, merthogy a doki azt mondta, hogy akkor lehet a következő támogatott lombikunk. Ez is kiakasztott...

Még az egész kezelés megkezdése előtt, az első konzultáció alkalmával K doki említette nekem, hogy kéne csináltatni egy laparoszkópos vizsgálatot, hogy megnézzék minden rendben van-e odabennt. Úgy gondoltam, hogy soha semmi bajom nem volt, nem voltam felfázva, se semmi, tehát semmi nem indokolta, hogy lyukakat fúrassak a hasamba feleslegesen. Kerek perec elutasítottam. Ő elfogadta a döntésem, de azt mondta, hogy ha a második beültetés se lesz sikeres, akkor utána mindenképp el kell ezt a vizsgálatot végeztetni, így hát ez következett.

Újabb vizsgálatok

Miután az első lombikunk nem sikerült, K doki úgy gondolta, hogy ne húzzuk tovább az időt és nézessünk meg pár dolgot, ami bekavarhat a megtapadásnál.

Így kerültünk az ÁEK-be a hematológiára, ahol tüzetesen megnézték a véremet. Mondhatom tényleg alapos volt, 12 kémcső vért vettek le. Azt hittem rosszul leszek, amikor ezt megtudtam, de a nővérke irtó ügyes volt és még annyira se fájt, mint egy normál vérvétel.

Egy hónap alatt lett meg az eredmény és szerencsére minden negatív. Nincs semmilyen extra betegségem, mint a Dr. House-ban sokat hallott Lupus, de Leiden mutációs, se trombózis hajlam, se semmi.
A férjemmel is összeférhetőek vagyunk, már ami az Rh faktort illeti.

Csináltattunk még egy kromoszóma vizsgálatot, ami szintén jó eredményt hozott.

Jöhetett a következő lombik, amire sajnos márciusig várnunk kellett.
Sajnos ma Magyarországon nagyon sok terméketlen (utálom a meddő szót) pár van, akik különböző meddőségi központokban keresik a sikerük zálogát, így a várólisták hónapokat, sokszor egy évet is kitesznek.
Nincs mit tenni, várni kell...

Eredményhirdetés és az az utáni kálvária

Minden ET után a 14. napon kell vizeletből terhességi tesztet csinálni. Ehhez már a beültetés után adnak egy darab hcg tesztet.

Nagyon fegyelmezett voltam a két hét során és szépen kivártam a 14. nap reggelét. Már hajnal 5 körül felébredtem, annyira izgultam, de nem mentem ki a mosdóba, mert nem akartam felébreszteni Z-t, így inkább megvártam míg szól az ébresztője és utána rohantam ki tesztelni.

Annyira, de annyira pozitívan álltam az egészhez és biztos voltam benne, hogy megtapadtak a babák, de legalábbis egy tutira. 100%-ra vettem, hogy két csíkos lesz a teszt. Így lehet a legnagyobbat csalódni... és padlóra kerülni.

Nagyon nehéz és hosszú három perc volt. Persze, amikor belemártottam a csíkot a pisibe és elkezdett felkúszni a nedvesség és nem jelent meg rögtön a vonal, ami mutatná, hogy terhes vagyok, na akkor elkeseredtem, de még bíztam. Aztán 3 perc elteltével se történt semmi. Akkor már kiakadtam, elsírtam magam Z vállán. Zokogtam, hogy ez nem lehet igaz, ez nem is velünk történik.

Ahogy száradt a teszt, mintha megjelent volna rajta egy második csík is. Annyira halvány volt, hogy szerintem csak én láttam, mert látni akartam. Legalábbis ezt hittem, bár Z is megerősített ebben.

Felhívtam az orvosom és közöltem vele a tényeket. Azt mondta, hogy várjunk még egy napot, másnap teszteljek megint és hívjam, hogy mi lett az eredmény.

Így is tettem, de másnap már egyáltalán nem volt második csík, csak egyetlen egy kontroll vonal, így nem volt más hátra, mint abbahagyni az összes gyógyszert, gélt és várni, hogy megjöjjön.

3 nap múlva megkérkezett piri. Szokásához híven kevés volt, 2-3 napig tarott, a színe viszont kissé más volt, mint általában. Ez inkább barnás-vöröses volt, nem élénk pirosas-vörös. Nem fogalkoztam vele, azt hittem ez normális ilyenkor. A barnás trutymó még kitartott egy hétig, majd nyomtalanul elmúlt.

Egy hét eleltével viszont ismét tiszteletét tette, na ekkor hívtam fel megint a dokit, hogy mi a fene ez!

Azt mondta, hogy azonnal menjek fel egy hcg!!! vérvételre, mert ez terhességre is utalhat!

Másnap felmentünk, vért vettek. Tudtam, hogy nem lehetek terhes, éreztem, hogy nincs senki a pocakomban.

Egy óra elteltével meglett a vérvétel eredménye, túl voltam egy hüvelyi uh-on és a doki behívott magához.

Közölte, hogy gratulálok ön terhes! Tudtuk, hogy ez nem igaz vagy legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt mi szeretnénk. Itt kapta az első rossz pontot az orvosunk, mert hagyta, hogy kicsit fellélegezve elkezdjünk örülni, majd közölte, hogy "Igen, ön terhes, de baba nincs". Hát köszi szépen! Nagyon-nagyon rosszul esett!!!

A hcg szintem még mindig 300 körül volt, több, mint két héttel a vérzés után! Mivel beágyazódás nem történt vagyis nincs gyerek, ezért abban kellett bíznunk, hogy magától csökken a hcg mennyisége és nem kell művi beavatkozással véget vetni a dolognak, bármi legyen is az.

Ez volt az a nap, amikor megrendült a hitem a terhességi tesztekben és úgy döntöttem, hogy többet nem bízok bennük. Az egyetlen biztos módszer a terhesség kiderítésére a vérvétel. Az kerek perec megmutatja, hogy mi a helyzet. Van-e hcg a vérben vagy nincs.

Amit mi rontottunk el, az az volt, hogy hittünk és bíztunk vakon az orvosunkban, aki azt mondta, hogy tesztet csináljunk, nem kell felmenni vért vetetni, mert azért úgyis fizetni kell, nem is keveset, 6000 Ft-ot.

Aztán később kiderült, hogy a beültetés utáni első vérvétel ingyenes!!!

Szerencsére egy hét múlva már szépen csökkent a hcg, így a természetre bíztuk magunkat és ő szépen elrendezett mindent.

Lehet, hogy, ha akkor felmegyünk és vért vesznek, akkor most itt lenne a karomban a kisbabánk...

2010. szeptember, Az első punkció és embrió transzfer

Kíváncsian vártam a stimuláció végét, hogy mennyi petesejtet sikerül "növesztenem" és hány embriónk lesz.

Nagyon pozitívan álltam hozzá ehhez az egész lombik dologhoz. Persze olvastam és hallottam is, hogy elsőre általában nem sikerül, mégis a sikerességi százalék az elsőnél a legnagyobb. Némi anomália, de én hittem a dologban! Tuti biztos voltam benne, hogy most aztán megfogan vagy megfogannak a kisbabáink.

Mindig is lányos anyukának képzeltem magam, de persze eljön az a pont egy nő életében, amikor azt mondja, hogy mindegy milyen nemű lesz az utód, csak egészséges legyen.

Nos nekem volt még egy félelmem, mégpedig az, hogy ikrek lesznek. Egyszerűen nem tudtam elképzelni és fel se merült bennem ez a lehetőség az évek során. Persze, ha az ember lombikozik annak az esélye, hogy több babája szülessen egyszerre, meghatványozódik. Ezért is kértünk vissza "csak" két embriót, ahogy az orvosom is tanácsolta.

A punkciót megelőző nap este már elég feszült voltam, főleg a másnapi altatástól féltem. Még soha életemben nem voltam kórházban, nem altattak és egyáltalán semmit se csináltak velem! Most aztán jól belehúztunk!

A leszívásokat mindig délelőtt bonyolítják le. Éhgyomorra kell menni, vizet se szabad inni.

Felkísértek a műtőbe, ott teljesen le kellett vetkőzni és felvenni egy hátul megkötős hálóinget, plusz egy lábzsákot, magamhoz venni egy lepedőt, amit hol alám tesznek, hol én tekerem a derekam köré, hogy a fenekem ne tudjon kivillanni, bár szerintem senkit se érdekel. Mindenki olyan nemes ügyért érkezik oda, hogy fel se tűnnek ilyen kis apróságok.

Leültettek egy székre és megkértek, hogy várakozzak, amíg szólítanak. Ott már szemügyre-vehettem a lányokat, asszonyokat, akik már túl voltak a műtéten.

Szerencsére megnyugtató látvány volt. Senki nem szenvedett, volt aki még aludt, volt aki épp ébredezett és voltak, akik már kekszet majszoltak és teát ittak. Egyáltalán nem volt ijesztő.

Teljes nyugalommal vártam a soromra.

Egyszer csak megjelent a szőke hajú nővérke és elvitt a műtőbe. Sose voltam még ilyen helyen... Felültettek az ágyra, a lábaimat beletették a lábtartóba és leszíjjazták. Na ez egy kicsit megrémített, de tudtam, hogy a rettegett branül behelyezése még hátra van, így inkább arra koncentráltam.

Aztán hirtelen ott termett az altató orvos, aki szintén egy hölgy volt és nagyon kedves.

Rögtön a bal kezemért nyúlt. Itt már paráztam rendesen, főleg, mert tudtam, hogy még vérvételeken se szeretik a bal kezem, mert nem nagyon találnak benne vénát. Rögtön eszembe jutott, hogy szétszurkálják a karom azzal a baromi vastag izével és mennyire fog fájni.

Persze megkérdeztem a kedvestől, hogy nagyon fájdalmas lesz-e, amikor beszúrja azt a kanült, branült, azóta se tudom melyik a korrekt szó rá. :-)

Azt mondta, hogy annyira se fáj, mint mikor vért vesznek, szóval nem vészes a dolog.

Igaza lett. Tényleg nem fájt és elsőre megtalálta a vénám!

Elkezdett csöpögni az infúzió, még ilyen se volt soha életemben, én meg csak néztem a lehulló cseppecskéket és vártam, hogy mi lesz a következő lépés.

Bámultam a mennyezetet és az órát a falon (vagy nincs is óra? :-) ). Egyszer csak hirtelen elkezdett zsibongani a fejem és közöltem, hogy áhh, szóval ebben van az anyag?! Mire válaszoltak, már majdnem aludtam. Annyit hallottam még, hogy szóltak valakinek, hogy hívhatja az orvosom, majd snitt.

15-20 perc múlva az őrzőben ébredtem, ami az a szoba, ahol várnom kellett a széken, csak van egy elfüggönyözhető része. Nah én ott feküdtem.

A fejem alatt volt párna vagy valami ahhoz hasonló. Kényelmes volt, sőt még álmodtam is és pont olyan pózban ébredtem, ahogy itthon is szoktam, felhúzott lábakkal hanyatt fekve.

Jött a nővérke és közölte, hogy 9 darab sejtem lett. Igazából én többre számítottam, nem tudtam, hogy itt sem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg, pont, mint a szexben! :-)

Megmérték a vérnyomásom, még bóbiskoltam néhány percet vagy tán fél órát, már nem emlékszem és utána átsegítettek egy relax fotelba. Az infúzió még mindig a karomban volt és tényleg nem fájt egyáltalán, ezt soha nem hittem volna, hogy ott egy cső bevezetve az erembe és nem fáj.

Mondtam a nővérkének, hogy nagyon kell pisilnem, szeretnék elmenni a wc-re! Azt válaszolta, hogy na még csak az kéne, hogy ott ájuljak el! Maradjak még egy kicsit a fotelban és később kimehetek!

Mit tehettem mást, ott maradtam és ahogy már láttam én is kekszet rágcsáltam és teát szürcsölgettem, már csak a kandalló hiányzott! :-)

Jó sok idő eltelt, mire végre meglátogathattam a mellékhelyiséget és végre elmehettem felöltözni.

Mindeközben a férjemnek kötelező jelenése volt az egyik szomszéd szobában, hogy saját magán segítve egy kis csészébe juttassa az örökítőanyagát. Mesélte, hogy teljes a higiénia, már attól félt, hogy gumikesztyűben kell elvégeznie az adott műveletet, ami a hely szelleme miatt is nehézkes és a 80-as évekbeli szexlapok sem sokat segítenek. A lényeg, hogy sikerrel járt.

Ezek után még volt egy jelenésünk az orvosunknál, aki elmondta, hogy mit kell csinálni, milyen gyógyszereket kell szedni és, hogy másnap telefonáljak, hogy hány petesejt termékenyült meg.

Emlékszem aznap dolgoztam, 10-kor kellett hívni a biológust. Kíváncsian hívtam, hogy biztos jó híreket fogok hallani és tuti biztos szinte mind megtermékenyült és szépen fejlődik, olyannyira, hogy majd le is tudnak fagyasztani belőlük, így be leszünk biztosítva.

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a biológus nő ilyen alacsony számot fog mondani. Kettő.

Persze örültem ennek a kettőnek is, de jobb lett volna, ha többen vannak. Mivel ilyen kevés embriónk lett, így meg se kísérelték elvinni őket 5 napos balsztocita állapotig, hanem a punkciótól számítva a harmadik napra rendeltek vissza a transzferre.

 Szerencsére az ET (embrió transzfer) már délután van, így nem is kell hozzá éhgyomorra menni.

Időre mentünk, picit várni kellett, majd megint jött a szőke nővérke és felvitt a műtőbe, viszont most Z is jött velem, mert ő is megakarta nézni a gyerekeket a mikroszkóp alatt. Nagyon jó dolog, hogy megmutatják nekünk, így legalább kicsit kézzelfoghatóbb az egész folyamat.

Szokás szerint megint jött a vetkőzés, hátul kötős hálóing, lábzsák, lepedő, várakozás a széken, aztán egyszer csak jött a nővérke és megkérdezte hogy hívják a férjem, mert ő volt az, aki kiment érte és behozta magával. Nekem addigra már fel kellett venni a fejemre a sapkát és az arcomra a maszkot. Láttam, ahogy Z-t is beöltöztetik, persze azzal a különbséggel, hogy neki nem kellett levetkőzni. Én persze mosolyogtam a kis maszkom mögött és örültem, hogy itt lehet velem ő is. Kerestem a tekintetét, de ő csak nem nézett rám, aztán hirtelen igen és én intettem a szememmel, hogy gyere, ülj ide mellém. Rám se hederített, egyszerűen nem ismert fel tetőtől-talpig műtőscuccban, aztán a szemem ismerős lett neki!  :-) Tök jóóó!!!

A műtőbe érve a biológus megkérdezte a nevem, hogy tuti biztos a mi embrióinkat kapjuk vissza. És akkor megnézhettük őket a mikroszkóp alatt! 3 napos babák voltak, úgy néztek ki mint egy csoport buborék. Nagyon bíztunk bennük!

Maga a transzfer nem fájdalmas, még annyira sem, mint egy rákszűrés. Pikk-pakk megvolt és kitoltak az őrző szobába, ahol még fektetnek fél órát. Minden beültetés után kapunk egy ultrahang képet, amin rajta van, hogy hova kerültek az ebrióink. Leginkább a levegőbuborék látszik rajta, mert ilyen pici sejteket nem lehet kimutatni uh készüléken.
Ott pihengetvén földöntúli boldogság szállt meg, hogy végre itt vannak a babák a pocakomban. Mosolyogva nézegettem a képet és küldtem feléjük a pozitív energiákat.

Semmi különleges dolgot nem mondott a doki a beavatkozás után. Éljem az életem, csak ne idegeskedjek. A lelkemre kötötte, hogy ne feküdjek, mert kell a mozgás, hogy a méhnek jó legyen a vérellátása.
Így is tettem, kímélő életmód, semmi munka, csupa pihenés itthon, anyuéknál.

Kaptam Duphastont és Crinone gélt. Ezek mind a progeszteront hivatottak pótolni, kiegészíteni.
Fura egy szerzet ez a hüvelygél. Egy érdekes kis tubusban van, aminek a végén egy nagy téglalap alakú üreg van, amit levegő tölt ki. Ennek a megnyomásával kerül a gél a hüvelybe. A bogyóból meg napi 3x2-t kellett szednem. Az első pár napban nagyon puffadt a hasam, azt hittem, hogy ennek a gyógyszernek a mellékhatása, de később kiderült, hogy inkább enyhe túlstimuról van szó, ami hamar elmúlt, de addig Rennie Deflatine-on éltem. :-)

2010. júlus-augusztus, a stimulálás

Júliusban végre beindult a gépezet.

Megkaptam az első receptet!

Sosem hittem volna, hogy egy lombikprogram (az én esetemben) fogamzásgátló tabletta szedésével kezdődik. Ez annyira ellentmondásos.

Persze a mai világban az interneten mindennek utána lehet nézni, így hamar megtudtam, hogy miért is kell ez.

Mivel egy normásis ciklus során 1-2 petesejt érik meg és lesz domináns, ezért először le kell állítani a természetes peteérést, hogy hormonokkal és gyógyszerekkel mesterségesen lehessen stimulálni a petefészkek működését. Egy ilyen beavatkozásnál az a lényeg, hogy több petesejt érjen egyszerre, egy időben és ne legyen egy domináns sem, hanem kb. egyforma méretűek. Nem kell, hogy "millió" legyen, mert az már a minőség rovására megy.

Elkezdtem szedni a fogigátlót  és egyszer megnéztek ultrahangon, hogy sikerült-e leállítani a peteérést. Szerencsém volt, mert igen. Így csak egy cikluson belül kellett ezt az utált bogyót használni!

Augusztus 27-én elkezdődött a stimulációs időszak!

Suprefactot és Gonal F-et kellett a hasfalamba injekciózni. Bele is futottunk az első nehézségbe! A szúrásba.

Z kijelentette, hogy ő nem hajlandó nekem fájdalmat okozni, ő nem szúrja be nekem. Az meg fel se merült, hogy majd én adom be magamnak, annál én sokkal parásabb vagyok. Így maradt az ügyelet.

10 napig minden egyes este elmentünk az orvoshoz, aki beadta az adott szurikat. Sose gondoltam volna, hogy egy héten keresztül minden nap el kell mesélnem, hogy miért is kellenek ezek az injekciók és miért kell beadni. Ugyanis minden nap más doki volt ügyeletben. Pfffff...

Még a repesztő szuri miatt is bementünk, pedig azt éjjel fél 12-kor kellett beszúrni pontosan. Másnap meg mentünk dolgozni. :-)

Első konzultáció, 2010. április 1.

Végre elérkezett a várva-várt nap. Mehettünk a Kaáliba.

Sok sorstársamnak köszönhetően, nem teljes analfabétaként indultunk az első beszélgetésre, hanem a szokásos alapvizsgálatok eredményei már a kis pink mappánkban figyeltek. (Sosem gondoltam volna, hogy ez az irattartó egyszer ilyen vastag lesz.)

Tudtuk, hogy ebben az intézetben a külsős sperma eredményeket nem fogadják el, a sok rossz tapasztalat miatt. Szóval hiába vittünk egy csomó leletet, mégis volt néhány, amit még meg kellett csináltatni. Többek között ez a spermiogram, plusz egy kromoszóma vizsgálat a férjemnek és nekem egy három pontos terheléses vizsgálat, ahol az inzulint is nézik.

Sajnos ez utóbbit sokan nem tudják TB-re megcsináltatni, de nekem véletlenül sikerült. Persze kellett hozzá Apukám és némi szerencse is. Apu cukorbeteg, így muszáj járnia a helyi diabétesz központba.

Mivel az SZTK-ból elzavartak minket, hogy ilyen terhelést ők nem csinálnak és különben is a beutaló se jó erre, Apunak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha elmennék a diabéteszesekhez.

Elmentünk, kedvesek voltak, sőt még azt is lediktálta a doktor nő, hogy mit irassak a beutalóra, hogy megcsinálhassák nekem a vizsgálatot. Le a kalappal előttük és egy doboz bonbonon kívül semmit nem voltak hajlandóak elfogani. Ilyet se láttam még!!!

Az eredmény nem lett túl fényes, bár ott a központban azt mondták, hogy jók az értékek.

Na a Kaális dokim már nem repesett ennyire az örömtől. Rögtön kaptam Adimetet, persze úgy, hogy megkérdezte, hogy bevállalom-e. Miután némi fogyást is beígért, ha szedem a bogyót, rögtön igent mondtam.

Sajnos a gyomrom nem igazán bírta a gyógyszert, így hamar leálltam vele és a doki sem erőltette.

Z-nek is jók lettek a vizsgálati eredményei, így szabad utat kaptunk a lombikhoz!

Itt jött az első hideg zuhany!

Megkaptuk a beültetés körülbelüli időpontját. Szeptember!!!????

Azt hittem, hogy leesek a székről. Már így is majd egy év telt el azóta, hogy babát szeretnénk és még mindig várjunk felesleges 4-5 hónapot??

A magyarázat a nyár volt. Hogy meleg van, hogy ilyenkor a férfiaknak amúgy is rosszabb a spermaképük stb. Szerintem a legnagyobb baj a szabadságolásokkal volt. Nem is értettem ezt a "katonás" magyarázatot, amikor lombikbabáról beszélünk. A férfi leadja a mintát és ők kiválasztják az egészséges spermiumokat. Nem kell több, mint ahány petesejtje lett az embernek. Esetemben 9. Azóta se értem ezt a kifogást.

Kezdő motorosként beletörődtünk ebbe az időpontba és vártuk, hogy elteljen a nyár.