Akár én is írhattam volna...

... de nem! Ez egy idézet egy ismeretlentől, de nagyon igaz ránk és a Sorstársainkra!!!

"Van, akivel csak úgy megtörténik. De nem róluk beszélek, akik csapdaként élik meg, amiből mihamarabb szabadulni szeretnének. Sokkal inkább azokról, akiknek ez a házasság természetes hozadéka. Talán nem úgy, mint a filmekben, hogy nászút, és kilenc hónap múlva babakelengye. Nem. De előbb-utóbb valahogy mégis gyűjteni kell pelenkára. De ez nem te vagy. Te csak vársz. Egy évig, kettőig, majd tovább. Előbb még gondolni se mersz arra, ami folyamatosan a fejedben motoszkál: valami baj lehet. Még úgysincs meg az első, a második diploma, a lakás, a külön gyerekszoba, legyintesz. Még nincs veszve semmi.


Aztán nem bírod tovább. Orvosi rendelők izzadt kilincsei járnak a kezedben. Félre a szeméremmel, a vérvétel-félelmekkel. Végére kell járni a dolognak. És egyszer csak tényleg úgy érzed, vége mindennek. A diagnózis: meddőség”. Korábban már hallottál meddőhányóról, meddő vitáról, meddő kísérletről. De saját magaddal kapcsolatban sose használtad volna ezt a szót. Most a gyomorszájadba hatol. Pedig nem is vagy az a minden kis tipegő cipellőtől elérzékenyülő fajta. De lassan kifutsz az időből. Már most koros vagy első gyerekhez. És még hol a többi?



Előbb megrémülsz. Majd megsértődsz, lázadsz, perlekedsz. A legváratlanabb pillanatokban elsírod magad. Az önsajnálatból aztán búskomorságba süppedsz. De az orvosok még biztatnak.

Nosza, akkor rajta. Kiokosodsz. Sok mindent tudsz már a follikulumról, az anovulációs ciklusokról és egyéb titokzatosságokról. Reggel még ki se nyitod a szemed, már szádban a lázmérő, és te, akinek rendesen negyedórába is beletelik, míg magadhoz térsz, most a hajnali derengésben már írogatod ébredési hőmérsékleted. Megjegyzed kacifántos nevét olyan hormonoknak, melyekről azt se tudtad, hogy léteznek, nemhogy benned! S most mégis kétnaponta csapolják meg a vénádat miattuk. Aztán megtanulsz magadnak injekciót adni, hogy ne kelljen naponta kétszer sorban állnod a rendelőben. A házaséleted is megújul: most nem szabad, most tanácsos, most kell. Utána percekig gyertyában állsz, hogy irányítsd a sejtek útját. Férjednek megtiltod, hogy forró vízben fürödjék, szűk farmert hordjon és egész nap autóban üljön, amivel egyébként a kenyereteket keresi. Te magad alkalmazol minden aktuális csodaszert: perui zsázsát, tengeri algát. Már az orrodon jön ki, de sebaj, lenyomod a napi huszonöt deka tehéntúrót, mert a fehérje jót tesz a sejtosztódásnak.

Mindeközben fogadod a jótanácsokat. Melyek közt a legtudósabb így hangzik: ne akard annyira. De minél jobban akarod nem akarni, annál görcsösebben kívánod. Mintha lehetne nem gondolni a fehér elefántra, ami akkora, hogy betölti teljes látótered. Hisz könnyű annak nem gondolni rá, akinek már van, vagy eszébe se jut, hogy legyen. És ha néha megfeledkeznél is róla, biztosan érkezik egy-egy kérdés mikor kitől: a jószándékú friss ismerőstől vagy épp a saját szüleidtől: – Na és a gyerek? – A válasz hangulatfüggő: – Nincs. Még nincs. Dolgozunk rajta. Nincs, és nem is lehet. Na és nálatok? – Akkor jön a további érdeklődés, a bocsánatkérések, sajnálkozások vagy újabb jótanácsok. Esetleg kedélyes ugratások: – Megmutassuk, hogy kell? – És te illedelmesen heherészel.

Időnként megkérdezed magadtól: tulajdonképpen miért is akarod? Mert mindenki másnak van? Mert így lettél kitalálva, és ketyeg a biológiai órád? Mert így család a család? Vagy mert követni szeretnéd a szaporodjatok –és - sokasodjatok parancsát? És nem tudod a választ.

Jobb híján kompenzálsz. S minthogy nem tudod bekapni a legyet, megpróbálod lenyelni a békát. És végül igyekszel elfogadni. Igazán megemészteni talán sose tudod, de együtt élni vele igen. És ki tudja? Talán más gólyamódszert keresel. Elgondolod, milyen nevetséges, hogy „a vér szava” című mítosz kedvéért így kínlódsz, miközben ott a sok elhagyott baba. És eszedbe jut, hogy valaki egyszer azt mondta: „…aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be”.

Rettegtél, hogy sose leszel anya. És igazad volt. Nem leszel, mert már vagy, ha hiszed, ha elfogadod, hogy az anyaság a lelkedben fogan."

Fura

Hogy mi fura? Az, hogy ilyet még soha nem tettem, hogy lemondtam egy időpontot kedvenc doktor bácsimhoz! Szerdán kellett volna mennünk egy konzultációra. Igazából nem is értem, hogy minek, hisz ősznél előbb nem kezdünk neki egy újabb, vagyis a legutolsó lombikunknak!

Az tuti fix, hogy én Fülöphöz nem megyek el, nincs rá se energiám, se türelmem, se kedvem. Ez a legutóbbi a leginkább nincs! Megvan a rakat negatív leletem és érzem is, hogy semmi bajom. Ez van.

Na mármost ezek után nem tudom K doki mi újat tudna mondani vagy tanácsolni nekünk!

Én feladtam.Valahogy megpróbálom elfogadni, hogy nem lehet saját vérszerinti gyerekünk. Pont emiatt is kellett lemondanom a találkozót, mert a férjem aznapra kért időpontot a Gyámhivatalhoz és nem értünk volna oda, ha a Hegyre is elmegyünk. Még mindig kuszaság van a fejemben ezzel kapcsolatban. Egyik nap szeretném, de mostanság legtöbb nap nem. Ezt a projektet (de utálom már ezt a szót) a férjem intézi, úgy ahogy van. A lombikos dolgokat mindig én egyeztettem, most azt mondtam neki, hogy ez az ő reszortja! Nekem ebből a szervezkedésből, időpont kéregetésből is elég volt!

De aminek nagyon örülök mostanság, az az, hogy egyik kedvenc Sorstársamnak sikerült a 12. lombikja! Ez annyira hihetetlen és csodálatos, hogy alig tudom felfogni! Ő a bizonyíték, hogy csodák tényleg léteznek!!! Sajnos én azt vallom, hogy csak másokkal történnek, nem velünk. De nekik tényleg szívből és önzetlenül örülök! Megérdemeltétek Ancsikám! :)))

Semmi extra...

... nincs velünk. Telnek-múlnak a napok, dolgozunk, élünk, szeretünk, pihenünk. Semmi különlegeset nem csinálunk, nem járkálunk orvostól-orvosig és nem agyalunk a gyerektémán. Nem mondom, néha eszünkbe jut, sőt kimondatlanul sokszor, de ritkán beszélünk csak róla. Tök jól elvagyunk így.

Ahogy telik az idő egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem fogok elmenni Fülöp dokihoz. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ismét megcsináltatni azt a rakat bonyolult vizsgálatot, ami már mind negatív lelettel a tarsolyomban vagyis inkább a mappámban van. Tudom már sokszor írtam, de tényleg  ELÉG volt!

Február végén fellátogatunk a Hegyre, kedvenc dokimhoz, de igazából fogalmam sincs, hogy minek és miért! Viszont, ha már ott vagyunk megkérdezem, amin már régóta gondolkodom, hogy lenne-e értelme egy donoros inszemnek. Bár azt hiszem a választ előre borítékolhatom. Na majd meglátjuk!

A kis csibész kutyababa meg nő, növöget! Annyira édes, hogy nem tudok betelni vele. Olyan jó, hogy még ilyen pici, de persze majd az is jó lesz, amikor már ő véd minket és nem mi őt! :)

Imádja a havat, még jó, hogy mostanság volt belőle bőven. Tök cuki, amikor a popóját magasra tartva az első mancsait a földön csúsztatva tolja magát előre, mint a jegesmacik. :)
Ezt a régi cipőt elbuggantotta a teraszról és azóta ezzel játszik. 
Elolvadok ezektől a szemektől! :)))



IMÁDOM!!!